Nagy Barnabás emlékére

A temetésen elhangzott beszéd szerkesztett változata

 

Rovarász Híradó 99 (2020. szeptember)

 

Amikor valamivel több, mint harminc évvel ezelőtt először találkoztam Nagy Barnával, még általános iskolás voltam. Nem kifejezetten az egyenesszárnyúak, hanem általában a rovarok iránti érdeklődésem kapcsán jutottam ki Tartally András barátommal Júlia majorba, a Növényvédelmi Kutatóintézet Állattani osztályára, ahol elég hamar egy fess, ősz, fehér köpenyes kutatóhoz keveredtünk. Barna bátyám lelkesen mutatta meg az aktuális élő gyűjteményét az üvegházban. Ott főleg különböző szöcskék és sáskák üldögéltek a tüllhálóval fedett egérpoharakban és ketrecekben a gondosan összeállított tápnövény csokraikon. A különlegesebb fajok lelkes bemutatása után jelezte, szívesen veszi, hogy ha valahol érdekesnek tűnő egyenesszárnyúakat látunk, azt akár élve is elhozzuk neki. E kérésének egy-két alkalommal eleget is tettünk.

Aztán gimnazistaként a Rovartani Társaság ülésein már rendszeresen találkoztam vele, és továbbra is kitartóan bátorított a szöcskészetre, noha akkoriban a kétéltűek és hüllők bűvöletében éltem, és ezt nem is titkoltam előtte. Azért az intézetbe is időről időre kijártam, és főleg a nagyszüleimnél, Kőszegen töltött szünidőben gyűjtött zsákmányt vittem ki neki ilyenkor. Türelmesen magyarázta eleinte az egyes kisebb-nagyobb fajcsoportok, aztán már a fajok határozóbélyegeit, megtanított preparálni, cédulázni, terepnaplót vezetni, megmutatta a különlenyomat-gyűjteményét, a régi magyar nagyok, Frivaldszky, Herman, Pungur alapműveit. Mindeközben kiderült, hogy nem csak egyenesszárnyúakkal foglalkozik, hanem a legkülönbözőbb növényvédelmi rovartani témakörökkel is, de ekkor, már nyugdíjasként szerencsémre már nekik, kedvenceinek szentelhette ideje nagy részét, így ottléteim alatt szinte mindig velük foglalkoztunk. Fokozatosan bevont a labormunkába, és mindig lelkesen mesélte a legújabb fogásait, terepi élményeit.

Egyetemi tanulmányaim második évére döntöttem úgy, hogy hivatalosan is megkérem, legyen a témavezetőm. Ezután hamarosan a saját témámon kívül is már bevont a kutatásai egyre nagyobb részébe. Noha még javában tanultam tőle a Magyarországon és környékén előforduló fajokat, kutatótársának tekintett, és így együtt tárhattuk fel például az újonnan létrehozott Körös–Maros Nemzeti Park szöcskevilágát, vagy az Őrség egyenesszárnyú-faunáját is. Bámulatba ejtett természetes otthonossága a terepen, ahogy az utolsó falevél alatt is megtalálta az ott rejtőzködő tücsköt, de a rovarász kollégákról sem feledkezett meg, ha egy-egy érdekesnek tűnő bogár, darázs, hangyaleső vagy pajzstetű került elé. Botanikai tudása is imponált, ami végül is nem csoda, hiszen Soó Rezső tanítványként ez természetes volt neki.

Ahogy teltek az évek, kicsit lassabban, de ugyanolyan kitartóan rótta a kilométereket, ha szöcskészésről volt szó. Szinte nem volt olyan táj az országban, sőt a Kárpát-medence nagy részén is, ahonnét ne lettek volna saját tapasztalaton alapuló terepi ismeretei, amit készségesen meg is osztott velünk, ifjú kutatótársaival.

Bármikor fordultunk hozzá szakmai tanácsért, mindig segített, ha tudott, márpedig általában tudott. Most, hogy már nincs köztünk, óhatatlanul felvetődik a kérdés, hogy mi mindent köszönhetek neki. Sokat. Megtanított az egyenesszárnyúak ismeretére, de a szeretetükre is, és az elmélyült megfigyelésükre. Arra, hogy ne higgyünk feltétlenül az első, esetleg felületes benyomásnak, mindig legyünk alaposak még kis jelentőségűnek tűnő dolgok vizsgálatakor is. Arra, hogy az élőlényeket ne önmagukban tekintsük, hanem az életközösséggel együtt, amelynek részei. Végül is az életnek magának, és az élővilág sokféleségének szeretetére és megbecsülésére tanított. Kedves Barna bátyám, köszönöm, köszönjük, hogy ennyi évig együtt fürkészhettük a szöcskék titkait.

Szövényi Gergely (2020. július 17.)

 


Előző cikk: Mi bánt, Barna bátyám?

Következő cikk: Nagy Barnabás egy kései tanítvány szemével

Vissza a Rovarász Híradó 99 tartalomjegyzékhez

Online böngészhető lapszámok

Vissza a Rovarász Híradó főoldalra