Nagy Barnabás egy kései tanítvány szemével

Rovarász Híradó 99 (2020. szeptember)

 

A Magyar Biológiai Társaság Küldöttgyűlésén (2017. június 2.) (fotó: Puskás Gellért)

Valamikor a 2000-es évek első felében, egy tél végi estén az 56-os villamossal zötykölődtünk hazafelé az (akkor még) MTA Növényvédelmi Kutatóintézete (NKI) Júlia majori Kutatóállomásáról. Barna bátyánk, aki akkor már a nyolcvanas éveiben járt, egy pár síléccel szerelkezett fel. Szomorkás beletörődéssel, de nosztalgikus emlékekkel mesélte, hogy most már hazaviszi a léceit, többet bizonyára nem fogja használni őket. Nemrég még egy utolsót csúszott velük a Kecske-hát lejtőin. Pedig valaha mennyit síelt a Mátrában, kezdetben még felkötözős fa sítalpakkal! Az egyik legkedvesebb terepe egy keskeny nyomtávú erdei vasút hóval belepett nyomvonala volt, ahol megállás nélkül kilométereket csúszhatott lefelé.

Gyűjteményéből és naplóiból is kitűnik, hogy eleinte a Mátra volt a kedvenc hegysége. A szerelem minden bizonnyal 1947-ben kezdődött, amikor több hónapot töltött a mátraházai tüdőszanatóriumban. A lábadozás idején nem maradt tétlenül, alaposan bejárta a gyógyintézet kertjét, majd a környéket is. Ekkor, majd a következő években, illetve évtizedekben is sokat gyűjtött a hegységben. A Mátra valahogy mégis kimaradt a hazai tájak Orthoptera-faunáját feldolgozó tanulmányainak sorából. A hiányt tanítványai és tanítványainak tanítványa pótolják, tekintélyes részben az ő adatainak felhasználásával – a cikk megjelenését sajnos már nem érhette meg.

A Mátrához való hűsége, ha el nem is múlt, egy kicsit megkopott – később a Bükk lett a legkedvesebb kiránduló- és gyűjtőterepe. Elmondása szerint elsősorban Szelényi Gusztáv hatására, akivel eleinte lelkesen győzködték egymást a két hegység érdemeiről.

Barna bátyánk nagy tisztelettel beszélt Guszti bácsiról, akinek portréját központi helyen őrizte a szobájában. A fotó később az Állattárba is átköltözött egy Bükkszentléleknél készült tájképpel együtt, amelyen Sáringer Gyula és Szelényi Gusztáv távolodnak a háttérben. A kép sok mindent mesél arról, ami fontos volt számára.

Szelényi Gusztáv, Nagy Barnabás és Sáringer Gyula, szemüveggel Gaskó Kálmán. MRT ülés, 1978. május 19. (fotó: Bodor János)

Az említett fényképek mellett található egy Szalai-Marzsó László által készített karikatúra is. A rajz egy múzeumbogarat ábrázol, ami söröskorsóval a kezében vígan rágcsál egy szöcskelábat, körülötte pedig felirat: Fogadó a vidám Anthrénához. Tanúskodik Barna bátyánk humorérzékéről és öniróniájáról is. Több mint fél évszázad munkájával létrehozta a legnagyobb hazai egyenesszárnyú-gyűjteményt, ám annak karbantartására már nem mindig jutott elég ideje.

A 40 ezer példányt számláló kollekciót a Magyar Természet­tudományi Múzeumnak ajándékozta, a múzeum pedig a gyűjteménnyel együtt őt is befogadta. 2013 végétől ugyanis az MTA nem biztosított helyet a kutató­intézetek­ben a nyugdíjas munka­társaknak – az intézet­vezetés pedig könyör­telenül végre is hajtotta a rendeletet –, ezért távoz­nia kellett az NKI-ból. 1950 óta dolgozott az intézetben, ahol az Állat­tani osztály vezetője, majd tudományos tanács­adó volt. 1986-os nyug­díjazása után töretlenül folytatta a munkát, ekkortól minden idejét az addig inkább csak szabad­idejében művelt egyenesszárnyú-kutatásnak szentelhette.

Sokunk nagy örömére és meglepetésére Barna bátyánk 2014 januárjától új otthonra talált a Kisebb rovarrendek gyűjteményében, ahová sikeresen átköltöztettük a Júlia majori apró kutatószoba bútorait és az orthopterológiai munkához szükséges eszközöket, temérdek különlenyomatot, kéziratot és egyéb dokumentumot. Mivel a Sváb-hegyen lakott, az új helyre nem könnyű terepen és messziről kellett bejárnia, mégis csaknem öt éven keresztül minden hétköznap délutánját a múzeumban töltötte. Még fájlalta is, hogy a gyűjtemény zárva tart hétvégén, Juliába ugyanis szombatonként is kijárhatott.

A múzeumban idejének nagy részét a laptop előtt töltötte, intenzív levelezést folytatott, és korát meghazudtolóan aktív volt a ResearchGate felületén is. Örömmel részt vett az elmaradhatatlan gyűjteményi teázásokon és egyéb közösségi alkalmakon, mint ahogy nem hiányozhatott a Rovartani Társaság és az Állattani Szakosztály előadó­üléseiről, de számos egyéb elő­adásról és kulturális eseményről sem. Szerteágazó érdeklődése mindvégig megmaradt, nyitott volt az új dolgokra. Szűkszavú, nyugodt bölcsességgel kommen­tálta az eseményeket.

Miután nem tudott bejárni, és a lakásába kényszerült, a telefonos vagy személyes beszélgetések alkalmával mindig részletesen kikérdezett a Múzeum, a Társaság és a szélesebb rovarászat viselt dolgairól.

Az otthoni bezártság elviselésében segítette a rengeteg növénnyel betelepített hatalmas terasz, ahonnan tiszta időben a Mátráig ellátni. Egy kisebb üvegház is található itt, ahol az otthoni tenyészeteit tartotta. Lelkesen mesélt az aktuális megfigyeléseiről, mindegy volt, hogy különlegesen ritka vagy közönséges fajokon végezte őket.

Legszívesebben egész életében élő rovarokkal dolgozott. A júliai üvegház egyik helyisége tele volt egérpoharakkal, ketrecekkel, bennük a legkülönbözőbb egyenes­szárnyú fajokkal – néhány tarsza és fűrészlábú szöcske mindig akadt közöttük. Az üvegház szomszédságában, a szabadban pedig esetenként több száz hálóval fedett virágcserép sorakozott, bennük szöcske- és sáskapetékkel – hosszú távú adatsorokat biztosítva a fajok fenológiájáról, diapauzájáról.

Megfigyeléseit és kísérleteit rendkívül részletesen dokumentálta, akár laborban, akár terepen végezte őket. Több életműre elegendő információt lehet kinyerni tenyész- és gyűjtőnaplóiból, utóbbiak gyűjteményével együtt a Kárpát-medence Orthoptera-faunájának megismeréséhez megkerülhetetlen dokumentumok. Otthon napi szinten feljegyzett néhány időjárási paramétert. Az így nyert több évtizedes meteorológiai adatsor minden bizonnyal kuriózumnak számít, klimatikus adatbázisokban volna a helye.

Nagy Barnabás gyűjtőnaplói (fotó: Puskás Gellért)

Valószínűleg terepen érezte magát igazán elemében – elképesztő érzékkel és tapasztalattal találta meg az egyenesszárnyúak minden faját. 82 éves volt, amikor a Gödöllői-dombságból Közép-Európára újként mutatta ki az azóta már fokozottan védett Brunner-pókszöcskét. Tíz évvel később vett részt utoljára az erdélyi rovarásztáborban, és még ekkor is gyűjtött a szálláshely és a busz néhány tíz méteres körzetében. A különlegességek azonban itt sem kerülhették el a szemét, többek között egy még leíratlan tarszafaj példányait sikerült hazahoznia.

Tanítványaiként az orthopterológia rejtelmei mellett többet is elleshettünk tőle. Saját példájával mutatta a nyitottságot, a magas színvonalú szakmaiságot, az élővilág iránti lelkesedést és az élet szeretetét. Igyekszünk tovább vinni a tanítást.

Puskás Gellért

 


Előző cikk: Nagy Barnabás emlékére

Vissza a Rovarász Híradó 99 tartalomjegyzékhez

Online böngészhető lapszámok

Vissza a Rovarász Híradó főoldalra