Emlékezzünk Nagy Barnára

Rovarász Híradó 99 (2020. szeptember)

 

Ülünk a járvány második hullámának legelején, s bár egyeztettünk egy találkozót, ezt összehozni már nem sikerült. Te, Zsuzsa, Nagykovácsiban, én Kecskeméten – most a virtuális valóság segítségével kötöttük össze az emlékszálakat –, így idéztük meg a humoros pillanatokat, mint rég az irodában, egy kávé mellett. Képek villannak, kopog a billentyűzet, kerekednek a történetek.

 

Barnára jellemző volt, hogy déltájban érkezett. Ebédkéjét nálunk melegítette meg – vagy égette oda, ha melegítés közben elmerült a munkájában. Ebéd után kiment az üvegházba a rovaraihoz, lelkiéletet élt velük, megetette, megitatta őket – talán még beszélgetett is velük. Délutánra befészkelt a szobájába, bekapcsolta a rádiót, folytatta a munkáját, ahol előző nap abbahagyta: hol a rendes írógép kattogott (régen), hol számítógépen pötyögött, ritkán csukott ajtó mögött. Szinte minden napra jutott látogatója, fiatal szakmabeliek, intézeti munkatársak, egyetemi mentoráltak, tanácsért, javaslatért, beszélgetni érkeztek – ő pedig mesélt, javasolt, javított, lektorált, támogatott. Élő emlék, a sokféle hangfoszlány, ami beszűrődött a folyosóról: „Barna bátyám így, meg Barna bátyám úgy…” különböző aktuális történésekbe ágyazva, majd csendben nyílik az ajtó, felnézünk a mikroszkóp mögül, megint érkezik valaki egy jót teázni vagy kávézni. Megvolt a hosszú, csendes, nyári péntek délutánok varázsa, amikor már szinte mindenki úton volt hazafelé, de itt még folyt a munka – a két iroda ajtaja résnyire volt nyitva, átjárta a folyosó hűvös levegője a szobákat –, elmerülve válogattuk a talajmintákat, Feri épp valamelyik cikkén agyalt, és beszűrődött az irodába az öreg rádió hangja.

És igen, Barna volt az, aki hazaindulás előtt, mindig beköszönt az irodába.

Pilisszentlászló, 2003. július 5. (fotó: Bodor János)

„Hivatalos” úton, pajzstetűügyekben természetesen magam is jártam nála. Nem pontos egy lelőhelyadatunk? Nem találjuk a helyszínt a térképen, esetleg elírás van a jegyzőkönyvben? Sebaj, megoldódik, hiszen Barna egy élő térkép, minden közös gyűjtésre emlékszik, úgy ismeri az országot, mint a tenyerét. Tény, hogy világéletében járta az országot, aktuális témája mellett is megszállottan gyűjtött, megfigyelt, jelen volt. Így nem igazán akadt csücske Magyarországnak, amit ő ne ismert volna. A botanikai tudása meg egyenesen ritkaságszámba ment. A bezacskózott, számunkra „nem tudom” tápnövényeket ezért külön gyűjtöttük, és később vele határoztattuk meg. Pár fűszálból is ügyesen következtetett a növényre, nemcsak meghatározta, hanem a hozzáillő szakirodalmat is elővette, megmutatta – mit hová kell tenni, fejben – precízen és igényesen. Nem csoda hát, hogy egyfajta világ közepe volt, amit mondott, azt – nem hinném, hogy túlzok – szentírásként tisztelték.

Nagy Barna olyan volt, mint a szürke eminenciások, akik nem csillogtatják a tudásukat, hanem megélik és bíznak benne, bátran és nyíltan továbbadják – és igen, ott volt benne a végtelen természet iránti tisztelet és csodálat. Kozár Ferivel állandó közös témájuk volt, a „melyik gomba mikor jelenik meg”. Feri már kora reggel megérkezett a gombász sétájából, a fogást szépen kiterítette az irodában, mi megcsodáltuk, természetesen a szakértő szemű Szentkirályi Feri is átnézte, mindent megbeszéltek, ami az aktuálisan szedett gombákról szólt, megvolt a bejegyzés a kis noteszbe – majd valaki elkészítette, és közösen megettük. Nem telt el nyár, hogy ne lett volna ilyen közös jó kedélyű étkezés.

Máramarosi-havasok, 2011 (fotó: Gátmezeiné (Kati))

Kanyarodjunk vissza még egy picit a botanikai tudásához, növényszeretetéhez. Az intézet közvetlen környezetébe többféle növényt telepített. Volt itt minden, mint egy házi botanikus kertben, erdélyi túrákról hozott, dédelgetett fenyőcsemeték, mindenféle tavaszi virág, sőt egy számomra ismeretlen szellőrózsaszerű nagytermetű virág is, szinte szemben az irodánk ablakával, vagy picit lejjebb, a szemközti fasorban. Ő ezeket a növényeket számontartotta, fejlődésüket megfigyelte, észrevételeit, kapcsolódó tudását olyan átéléssel adta elő, hogy szinte minden részlet megmaradt a hallgatóban.

Mint terepi ember, előrehaladott kora ellenére remek szellemi és fizikai erőnlétben volt. Adódtak is ebből vicces helyzetek a kiszállásokon. Emlékszem, valamikor a kétezres évek elején, többször is jártunk Orgoványban gyűjteni. A helyszínen megegyeztünk, hogy „akkor pontban egykor” találkozunk a kocsinál, addig „mindenki bogarásszon nyugodtan!” Hát ahányan, annyifelé indultunk, Barna és Kinál Feri hasonlóképp, és azt tudni kell, hogy mindketten hajlamosak „eltűnni”. Fél kettőre járt az idő, embereink sehol. Nyomjuk a dudát, semmi. Kis idő múlva Feri előbukkan végtelen nyugalommal, de Barna továbbra sincs sehol. Már elkezdtünk aggódni, hogy vajon mi lehet, amikor távolról feltűnt egy nagyobb fehér pötty a látóhatáron, ha egyáltalán van ilyen a borókásban. A pöttyből lassan kiformálódott egy komótosan lengedező alak. Barna volt: lépeget, csapkod, megnéz, lépeget, csapkod, megnéz. Megérkezve a kocsihoz, fitten és vidáman közli: „Na, de eltelt az idő! Nem is vettem észre!” – bár minket lassan nemcsak a munka, hanem az aggodalom miatt is kivert a víz.

Pilis, 2014 (fotó: KináI Ferenc)

Hasonló esetben volt részünk egy jósvafői háromnapos kiránduláson is. Mintapéldája volt annak, hogy mit bír Barna. Nagyon meleg időben, úttalan utakon zötykölődve közelítettük meg a gyűjtési helyszínt, a maradék veseköveinket is lerázták a terepjárók, meg úgy általában minden bajunk volt. Déltájban megálltunk, körülbelül az Isten háta mögött fél méterrel, egy kisebb „csúcson” gyűjteni. Kiszálltunk, körbejártuk a helyet, gyűjtöttünk, nézelődtünk, majd kitikkadva meghúzódtunk egy nagy fa árnyékában, egy picit pihenni.

Barna felállt, elindult ennyit mondva: „Azt a rézsűt ott még megnézem… érdekesnek tűnik!” – mi meg hiába javasoltuk, hogy ne menjen, mert meleg van, meg minek olyan messzire. „Ti, csak pihenjetek, én még járok egyet!”.

Hát ez van, elnyúltunk, mint a gyalogbéka, vedeltük a vizet, Barna meg eltűnt, mint a kámfor. Az idő telt, a meleg tombolt, Barna meg sehol. Volt egy pont, amikor már elindultunk toronyirányt, hogy arra lehet valamerre, de ki tudja hol, és csak reménykedtünk, hogy semmi baja nem esett. Végül Szentkirályi Feri lelte meg. Az ég adta világon semmi baja nem volt, nyugodtan lengette a hálóját, ellenőrizte a háló tartalmát, visszaérkezéskor nem tűnt fáradtnak, pedig nem kicsit volt meredek az a rézsű, amin fel s alá sétált a hálójával. Este még szalonnát sütöttünk, beszélgettünk, akkor sem látszott fáradtnak.

Kosztarab Mihály és Nagy Barnabás, MRT ülés, 2011. szeptember 19. (fotó: Bodor János)

Nagyokat tudok még ma is mosolyogni a délutáni szundikálásokon. Mert rendszeresen elbóbiskolt az ebéd utáni előadásokon. Ám, a hozzászólásoknál kinyitotta a szemét, és az elsők között szólt hozzá, vagy kérdezett, néha olyanokat, hogy majd leesett az állunk, hogy akkor ezt mégis, hogy? Hát így. Figyelte csukott szemmel a történéseket, majd úgy szólt hozzá, ahogy mi éberen sem igazán tudtunk volna. Komolyan mondom, lestük, mikor nyílik a szeme, és mit fog kérdezni. S ha már a rendezvényeknél tartunk, bármilyen ünneplést szerveztünk – születésnap, névnap, belső körös élménybeszámoló –, elsőként hívtuk meg.

Visszafogott, csendes humorával egyedi hangulatot teremtett.

Ami pedig a pajzstetveket illeti, „Találtam magának valamit!” kíséretében adta át vagy hagyta az asztalon a szépen felcímkézett, begyűjtött anyagot. Akadtak jó fajok, izgalmas helyekről – pl. Eriopeltis festucae a Moszkva tér rézsűjének füveiről, vagy Orthezia urticae, a csalán-lemezespajzstetű az ország szinte minden tájáról –, melyekről később kiderült, hogy nem is mind az, aminek elsőre néztük! Nevét a Vértesből leírt Mirococcopsis nagyi (Kozár, 1981), pusztai árvalányhajon élő viaszospajzstetű faj viseli.

Még egy történettel zárom visszaemlékezésemet. Barna ekkor már jó alaposan benne volt a korban, mi meg bőven benne voltunk a kétezres években. Odakinn irtó hideg, zegernye idő, ő meg sokkal korábban érkezett, mint szokott. Odaszólt nekem Kozár Feri – „Nézd már, ott jön Barna!” – és tényleg! Komótos lépésekkel érkezik, ott a vállán egy pár síléc, mondanom sem kell, igen hatásos belépő volt. Lazán bepakolt a szobájába, majd ebéd után nekiindult a hófödte mezőnek, a szikrázó napsütésben. Nagyon élesen megmaradt bennem a kép, ahogy vacogtunk az irodában, bámulva az ablakon keresztül a havas terepet, a könnyed mozdulatokkal távolodó ember sziluettjével (már amennyire a fák alja ezt engedte).

 

Isten nyugtasson Nagy Barna, emléked örökké élni fog szívünkben!

 

Tollba mondta Benedicty Zsuzsa (néhai Kozár Ferenc asszisztense), MTA ATK NÖVI

Lejegyezte Fetykó Kinga

 


Előző cikk: A rovarásztáborok doyenje

Következő cikk: Mi bánt, Barna bátyám?

Vissza a Rovarász Híradó 99 tartalomjegyzékhez

Online böngészhető lapszámok

Vissza a Rovarász Híradó főoldalra