A rovarásztáborok doyenje

Rovarász Híradó 99 (2020. szeptember)

 

Buta-szoros, Kis-Retyezát, 2007 (fotó: HA)

Ezt a képet 2007 júliusában készítettem Barna bátyánkról, Erdélyben, a Kis-Retyezát lábánál, ahol éppen táboroztunk. Jók voltak a fények, tetszett a piros ing is, és megkértem, hogy üljön le egy fotó erejéig.

Azt nem említettem neki, hogy hova szánom a képet, és milyen alkalomra… Három éve voltam akkor már a Rovarász Híradó felelős szerkesztője, és már megtapasztaltam, milyen nehéz néha a lapot feltölteni, vagy egy-egy személyhez, akiről megemlékezünk, akitől búcsúzunk, egy jó fotót szerezni. Nem hittem volna akkor, hogy még 13 évig kell őriznem a felvételt…

Emlékszem, előtte való este, fáradtan, sötétben érkeztünk meg a szállásunkra, alig vártuk, hogy felszolgálják a vacsorát. De őt, akkor is a kinti „koncert” vonzotta inkább. Volt egy kis készüléke, mely hallhatóvá tette az emberi fül számára nem észlelhető frekvencián ciripelő fajok hangját. Izgatottan újságolta, hogy egy igen ritka sáskafaj is zenél, és hogy majd másnap begyűjti. De nem tudta megfogni, nagyon elszomorította a dolog.

Barna bátyánk (a hozzá korban közelebb állóknak csak simán „Barna”) már 2003 óta volt állandó résztvevője az erdélyi rovarásztáboroknak. Tudtuk, persze, hogy ő a legidősebb, de ennek az elején nem tulajdonítottunk nagyobb jelentőséget. Lehet, hogy azért, mivel sokakkal ellentétben, sosem panaszkodott.

Nem szólt, ha valami nem működött rendesen a szobában, hogy erre néz, vagy arra néz az ablaka, vagy, hogy nem alszik duplaágyon egy idegennel(!)

De ami még utólag is furcsa, az egésznapos buszozást is szó nélkül tűrte, miatta sosem kellett (extra) pisiszünetet elrendelni, és ha mégis megállt a busz (rendszerint a hallgatólányok miatt…) a semmi közepén, akkor csodálkozva néztük, hogy nem a bokrok közé, hanem a kaszáló fele veszi az irányt, majd rögtön elkezd fűhálózni. Ilyenkor, ha sikerült begyűjtenie egy nagyobb testű szöcskét vagy sáskát, azt rövid kísérőszöveg kíséretében ismertette. Sokszor ez volt az első bemutatott rovar!

Bihari-havasok, 2009

Ha meggondolom, az ilyen táborozások 8 napja során, az oda-vissza úton, valamint a vacsoránál, vagy az esti vetítéseknél volt csak velünk. Egyébként saját gyűjtőprogramot szervezett. Ha be is társult egy-egy hosszabb egynapos buszos útra, érkezéskor mindig megkérdezte, hogy „mikor indulunk vissza?”, hogy addig az időpontig hálózhasson, a saját ritmusa szerint.

Egyszer, amikor a Máramarosi-havasok romániai szakaszának gerincén töltöttük a napot (2011), alaposan ránk is ijesztett.

A gerincen az egykori hadiutat követtük, amit a háborús Árpád-vonal felrobbantott betonbunkerei szegélyeztek, csodás kilátással a Radnai-havasokra valamint a Keleti Kárpátok Ukrajnára eső részére. Nagyon szép időt fogtunk ki. Teli élményekkel, idejében értünk vissza a Borsai-hágóra, a buszhoz, és már megkezdtük a beszállást, amikor észrevettük, hogy Barna bátyánk hiányzik… Ki látta utoljára? Kiderült, hogy ha lassan is, de eljutott ugyanoda, ahova mi, tehát a visszaúton tűnhetett el… Megijedtünk! A legrosszabbra gondoltunk, rögtön alakítottunk egy ötfős „mentőcsapatot”, én pedig kocsival indultam neki a keresésének. De az első kanyarig kellett csak mennünk, már jött is zihálva, restellve, hogy így ránk ijesztett.

Áló-völgye (Bihari-havasok), születésnapi (88) ünnepség, 2009

Nem tudom, hogyan, de kiderült egy idő után, hogy augusztus 2-án van a születésnapja. És mivel a táborokat a legtöbbször július utolsó hetére szerveztük, ami elég gyakran átnyúlik augusztusba, úgy a nyolcvanas éveinek a vége felé, elkezdtük megünnepelni. Később ez hagyománnyá vált: akkor is megünnepeltük, ha nem pont arra a szombatra esett a születésnap, amikor kirándultunk. Ilyenkor tortát rendeltünk, amit többször, zsúrkocsin, tűzijáték kíséretében toltak közénk a szállásadóink.

Mesélte egyszer, hogy a Budai-hegyekben kirándult, kezében az elmaradhatatlan fűhálójával. Egy szer csak két fiatal természetvédelmi őr jött szembe, akik mosolyogva figyelmeztették, hogy „Öreg, el kéne tenni azt a hálót, mert baj lesz!” Jóleső érzéssel vette tudomásul a dorgálást, hiszen neki is szerepe volt abban, hogy a területet sikerült védetté nyilvánítani és jó volt látni, hogy vigyáznak is rá. Szőcs Gábor még 1999-ben vezette be, hogy esténként tartsunk 20 perces, vetítettképes előadásokat a terület flórájáról, faunájáról vagy bármiről, ami érdeklődésre számot tarthat.

Emlékeim szerint ritkán adott elő, ahhoz ugyanis jóval előtte készülni kell, diákat kiválogatni még otthon, stb. Ő inkább a helyszínen begyűjtött, rendszerint még élő sáskákat, szöcskéket mutatta be az érdeklődőknek. Ettől függetlenül, életem egyik legviccesebb előadásélménye kötődik hozzá. Még a 90-es évek elején történt, valami helyi konferencia keretében adott elő a Kertészeti Egyetemen. Szünet után volt, valamelyik nagy, előadónkban (K4-es?), állt lenn a hatalmas vászon elött, kezében egy 2 méteres mogyorórúddal, amit mutogatásra használtunk (hol voltak még akkor a lézerpointerek!). Kedvenc csoportját. egy terület egyenesszárnyúit ismertette, miközben valaki újabb és újabb diákat vetített, amikor szólt, hogy „a következőt kérem”. Aztán az egyik képnél elakadt a szava, hosszabb csönd következett, majd megszólalt „nem látom az állatot!” Egy sisakos sáska olvadt bele a környezetébe, és mivel mi, akik 15–20 méterről néztük, „láttuk” az állatot, hangosan segítettük a botját, hogy „picit feljebb, nem, nem, most lejjebb, balra…”, végül jött a megnyugtató „megvan!”.

Születésnapi ünnepség (92) a Lotru partján, Páring hegység, 2013 (a pezsgőt HA bontja…) (fotó: Varga Ákos)

Nem volt az a beszédes ember, nagyokat hallgatott, válaszolt, ha kérdezték. Családjáról sem beszélt soha, sokáig azt hittem, hogy egyedül él.

2013-ban, a Páring hegységben volt velünk utoljára. Születésnapját, a 92-iket, a Lotru folyó partján ünnepeltük pezsgővel. Akkor még nem sejtettük, hogy többet nem jön velünk.

Mivel az elkövetkező években is hónapról hónapra találkoztam vele a rovartani üléseken, és semmi változást nem láttam rajta, érthetetlen volt számomra az elhatározása. Ha rákérdeztem, hogy miért nem tart többé velünk, azt válaszolta, hogy „egészségügyi okok miatt”, és hogy „nem akar a terhünkre lenni”, nehogy valami történjen vele.

Ellenőriztem a MRT jelenléti könyvében, 2018. szeptember 21-i, azaz pont 2 évvel ezelőtti az utolsó aláírása…

HA

 


Előző cikk: Dr. Nagy Barnabás (1921–2020)

Következő cikk: Emlékezzünk Nagy Barnára

Vissza a Rovarász Híradó 99 tartalomjegyzékhez

Online böngészhető lapszámok

Vissza a Rovarász Híradó főoldalra