Szerkesztői előszó

Rovarász Híradó 97 (2020. március)

 

November közepén telepedtem át családostul Erdélyből, a decemberi választmányin már fel is vettek a Magyar Rovartani Társaság tagjai közé. Mészáros Zoli volt a mentorom, munkahelyi vezetőm, és csak egyszer kellett mondania, hogy „elvárom, hogy a rovartani üléseken ott legyél”. Aztán elrepült 32 esztendő, és azóta is ott vagyok. Mindegyiken.

Pedig ez nem is annyira egyértelmű, ha meggondoljuk. Hiszen az ember megnézi a meghívót, hogy kik fognak előadni és mit, hát nem biztos, hogy mindig mindent meg akar hallgatni. Nem szólva arról, hogy az embernek vannak kedvenc előadói, és olyanok is, akik kimondottan idegesítik.

De nem én vagyok egyedül így, hiszen van még vagy 20 — 25 ember, aki sosem hiányzik az ülésekről. Ők a „mag”, a rovartanik törzsközönsége.

Közéjük tartozott Martinovich Valér is. Az 1990-es években a Választmánynak is tagja volt, aztán elfoglalta helyét az első sorban, a „nagy öregek” között. Vele nem az MRT ülésein, hanem a munkahelyemen ismerkedtem meg. Már nem oktatott, de egy darabig még bejárt elbeszélgetni a kollégákkal. Neve nagyon ismerősen csengett, hiszen Karinthy „Martinovics” c. verse, Kohut Magda előadásában, a mai napig az egyik kedvencem.

Csak hallomásból tudom, hogy az egyik Rovarászbálon, az 1980-as évek közepén, mekkora sikere volt a budakeszi sváb asszonyt utánzó alakításával. És lehet, hogy nem csak én emlékezem arra a lírai vetítésére, amivel Szelényi Guszti bácsira emlékezett meg Nagy Barnabással együtt, még 2004-ben.

Egyébként nem sokat beszélgettünk. Három évtizeden keresztül kézfogással üdvözöltük egymást a rovartani ülések előtt.

HA

 


Előző cikk: Címlapon

Következő cikk: Dr. Martinovich Valér 80 éves

Vissza a Rovarász Híradó 97 tartalomjegyzékhez

Vissza a Rovarász Híradó főoldalra