„Ne csak együnk, igyunk is!” – avagy mi köze az izsáki Arany Sárfehér nevű bornak a lepkészethez?

Rovarász Híradó 96 (2019. december)

Rovarász elődeink

 

Elmesélem…

Azt hiszem, egyetlen entomológus társam előtt sem ismeretlen ez a név: Csontváry Kosztka Tivadar, a neves, de életét és munkásságát tekintve magányos és különc festőművész, író és gyógyszerész.

Dr. Kosztka László (1816–1904)

Csontváry édesapja a Lengyelországból a 17. században Magyarországra települt és 1693-ban posztupici előnévvel magyar nemességet szerzett családból származó Kosztka László, aki Lugoson született 1816. június 18-án (elhunyt Jászapátiban, 1904. december 13-án), és élethivatásául a gyógyszerészetet választotta. 1847-től Kisszebenben (ma Szlovákia), a Fekete Sas gyógyszertár tulajdonosaként élénk társadalmi életet élt. Gyógyszerészi munkája mellett aktívan részt vett a helyi közéletében; rendőri, anyakönyvvezetői, és postási feladatokat is ellátott. Amikor Anna nevű leánya (1850–1863) a Kisszebenben pusztító tűzvész áldozata lett (felrobbantak a pincéjükben tárolt, tűzijátékokhoz használt rakéták), családjával elhagyta a települést, s 1865-től az Ung megyei Szerednyén az Őrangyal gyógyszertárnak lett tulajdonosa. De itt sem maradt sokáig, mert 1869-ben Tiszalökre költöztek, ahol elnyerte a Megváltó, később Szarvas gyógyszertár jogosítványát (Tivadar fia itt volt mellette gyakornok). Ez a gyógyszertár lassan tönkrement, és ezt követően 1874-től élete végéig a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Jászapátiban élt. Kosztka László a Budapesti Tudományegyetemen 1884-ben (65 éves korában!) a gyógyszerészi mellé megszerezte a doktori oklevelet is, és Jászapátiban többekkel együtt orvosi gyakorlatot is folytatott. Történetírói szerint igazi reneszánsz ember volt, sokmindennel foglalkozott. Egész életében hobbija volt a vadászat és a pirotechnika. Még lepkéket is gyűjtött. Erről az önmagát Csontváry előnévvel felruházó és szintén gyógyszerész Tivadar tesz ékes bizonyságot: sajátos elrendezésben és oly élethű ábrázolásban festett meg egy csodálatos képet, hogy akár lepkehatározásra is alkalmas lenne. Olyan, mintha valaki az ábrázolt példányokat élve összegyűjtötte volna a markába, aztán feldobta volna őket az ég felé: „éljetek, repüljetek, szárnyaljatok!” Úgy, miként magának a festőnek a lelke is szárnyalt, s akinek boldog és szabad gyermekkora lehetett, mert életrajzírói munkáiból tudjuk, végtelenül eleven, mindig a természetben bóklászó vagy éppen különféle csínytevéseket elkövető, „égetnivalóan rosszcsont” volt.

Csontváry magyar lepkéket ábrázoló jeles festménye (Pillangók, 1893)

A festő mindkét ismert életrajzában szentelt pár mondatot atyjának, aki feltehetően példaképül szolgálhatott a szorgalmas, de megszállott Tivadarnak. Az egyikben így ír:

„Dr. Kosztka László b. atyám volt orvostudor és gyógyszerész; nem dohányzott és nem ivott. Meghalt Jászapátiban, 1904-ben, 88 éves korában. Apám passziói voltak a vadászat és a rakétakészítés. Házunkban az agár, kopó, vizsla, sokszor farkaskölykök, rókák, baglyok neveltettek, az éneklőmadarak egész serege hangversenyezett.”

A másikban sem feledkezik meg róla:

„Atyám tiszteletből a rendőrkapitányi és postai teendőket is végezte, szabad idejét pedig vadászattal és tűzijátékkal töltötte. Középtermetű, hízásra hajlamított természetű, szeszesitalokkal, dohányzás és kártyázással nem törődő egyszerű, de energikus ember volt; a vadászat kedvéért állandóan tartott egy ügyes vadász laboránst.”

Ezek az írások – úgy tűnik – még a Kisszebenben töltött gyermekévekre vonatkoznak.

Hogy az eredeti nevén Kostka család mennyire éles eszű tagokból állt, bizonyítja Kosztka László Károly nevű idősebb testvére (1814–1887) – aki Szentesen született és hunyt el, – mérnök és feltaláló volt, az 1848–49-es szabadságharcban pedig honvéd tüzérszázados, s talán nem is véletlen, hogy Kosztka László is vonzódott a pirotechnikához (a másik két testvéréről, Lajosról és Gusztávról nem találtam információkat).

Kosztka László gyógyszerész és felesége, daróczi Heizelmayer Franciska házasságából tíz gyermek született: Anna (1850–1863); Pál (1851–1927); Mihály Tivadar – a későbbi Csontváry (1853–1919); Ede (1855–?); Mária (1857–1869); László (1858–1918); Irén (1861–1918); Ferenc Aladár (1863–?); Bódogh Zsigmondné Kosztka Anna Valéria (1865–?) és Etelka (?–?).

Csontváry testvérei közül a festőn kívül még kettő futott be jelentősebb életpályát. Pál, aki még Kisszebenben született (1851), a katonai szolgálat letöltése után mint vadász-főhadnagy került a csendőrséghez, ahol aztán a nyugdíjba vonulásáig a vezérőrnagyi rangig jutott, mint altábornagy hunyt el 1927-ben – és László, aki miatt ez az írás született.

Az ifjabb Kosztka László szintén Kisszebenben született (1858), és apjához, valamint Tivadar bátyjához hasonlóan gyógyszerész lett. A Kosztka családban tehát egyidejűleg három gyógyszerész volt: az apa Kosztka László, és két fia, Tivadar és László. Utóbbi ifjúkori éveiről nem sikerült semmit felkutatni, de azt tudjuk, hogy egy időben – meglehet, a tanulmányaival összefüggésben – Budapesten élt, s miként édesapja, ő is foglalkozott lepkészettel. Élénk kapcsolatban állott Abafi-Aigner Lajossal és Uhryk Nándorral1. Arról kevés dokumentum van, milyen szintű gyűjtő volt, de bizonyára komolyan űzhette az „ipart”. Ezt bizonyítja például az MTM sodrómolygyűjteményében – amelynek folyamatban van a teljes átrendezése – általa Budapesten gyűjtött Acleris hastiana és A. ferrugana példány is, melyek lelőhelycéduláin a nevével eddig találkoztam. Ám ezeknél bizonyára jóval többet – főleg nagylepkéket – őrizhet tőle a nemzeti gyűjtemény: az ez irányba történő kutatást meghagyom a múzeumban ténykedő kollégáknak. Ifjabb Kosztka László lepkészethez való hozzáállását és elszántságát az általa közölt, már Abafi-Aigner által szerkesztett Rovartani Lapokban megjelent négy írása is bizonyítja.

1 E három lepkész – Abafi-Aigner Lajos, Uhryk Nándor és Kosztka László – körül alakult ki az az asztaltársaság, amely a Magyar Rovartani Társaság előfutárának tekinthető. Igazi baráti-kollegiális hangulatú összejövetelek voltak ezek, amelyek alkalmával a csoportosulásban részt vevő hivatásos és amatőr entomológusok megosztották egymás között élményeiket, beszámoltak eredményeikről, anekdotákat meséltek, és tervezgették, milyen jó lenne egy hivatalos entomológus társaságba szerveződni. A bürokrácia útvesztőiben a valódi társasággá alakulás azonban csak 1910-ben, a szervezett társasági élet pedig csak 1911-ben indult meg. Sajnos sem Abafi-Aigner Lajos, sem Uhryk Nándor ezt már nem érte meg – mindketten elhunytak 1909-ben –, Kosztka László pedig „eltűnt”.

Idézem őket.

„Az első lepkét az idén február hó 12-én láttam, még pedig Brephos puellát, mely itt Izsákon a nyárfák körül röpködött, igaz védett helyen. Ennek ellentéte egy Sphinx convolvuli, mely nálam múlt évi november hó végén kelt ki, pedig akkor már érzékeny hideg volt.” (Kosztka László – Rovartani Lapok, 1898 március.)

„Kártékony hernyókat észleltem az 1897. év tavaszán, amelyek itt Izsákon leginkább a kukoriczát es dinnyét kikelése alkalmával néhol teljesen megsemmisítették, különösen ott, a hol füves helyek voltak a szántás előtt. A kukoriczának és dinnyének földben levő gyönge szárát rágják egészen a magig, úgy hogy a két széklevél lefekszik és elszárad. Ha ott kaparunk, biztosan találunk a földben egy-két hernyót. Nagyobb számmal szedtem össze őket és háromféle bagolypille kelt ki belőlük. Úgy mint Agrotis fugax, Agrotis vestigialis és Mamestra dissimilis, az utóbbiból jóval kevesebb. Tudtommal egyik se volt eddig mint kártékony ismeretes. Egyébiránt gyűjtöttem a nevezett pilléket is, még pedig nem is sejtett búvóhelyen. A vályogvetők felé vetődvén, felemeltem egy-két vályogot, hát az alatt volt az A. fugax, melyet azután szép számmal rendszeresen gyűjtöttem is a vályog között.” (Kosztka László – Rovartani Lapok, 1898 december.)

„Mint afféle új gazda, 2–3 év óta félretettem ugyan a hálót, de régi kedveltjeimet, a lepkéket mindazáltal mégis megfigyelem. Így rájöttem, hogy a mi jó homoki borainkat nemcsak a magyar ember szereti, hanem még a lepkék is. A Vanessa atalantát p. o. akárhányszor nemcsak felfakadt szőlőszemen láttam szívogatni, hanem a kicsurgó mustot is vagy újboron is rajta kaptam s azt oly szenvedéllyel szopogatta, hogy még személyes biztonságáról is megfeledkezett, ugyanis kézzel foghattam. Ebben vannak azonban versenytársai is. Így p. o. az Agrotis pronuba és Calocampa exsoleta számos példányait észleltem, a melyek a borsutú szakadékaiban és hézagaiban sorban élvezték a bort. No, de hagyján, ezek kárt nem tesznek, de bezzeg tesz a Cochylis ambiguella, illetve a hernyója, melyről közelebb kimerítően fogok írni. — Nem érdektelen, hogy a Rhodocera rhamni és Vanessa c-album nálunk november hó közepén egészen friss példányokban röpült. Új adatnak pedig tartom azt, hogy a Brephos puellát november hó végén észleltem, s ennélfogva azt hiszem, hogy ez a lepke egyáltalában vagy legalább is többnyire lepkealakban húzza ki a telet s azért mutatkozik már február hóban is, ha a nap kissé kisüt.” (Kosztka László – Rovartani Lapok, 1901 január.)

Deilephila livornica Esp. hazánkban országszerte található, de eddig mindenütt oly gyéren figyelték meg, hogy ritkaság számba ment. Izsáki szőlőtelepemen pedig 1906-ban a hernyója a szőlőt oly nagy mennyiségben lepte el, hogy csaknem kártékonynak volt mondható. Június 10–15-ike közt találtam kifejlődött hernyóját s egyúttal a Deilephila galii és a Chaerocampa elpenor-ét is, de ez utóbbiak az összes hernyóknak csupán 2–2 százalékát tették ki, holott a D. livornica-é 80 százaléknál több volt. A június derekán elbábozódott hernyók után a lepkék július 10–20 közt keltek ki. 1907-ben mind a három hernyófaj csak igen szórványosan mutatkozott. A D. livornica hernyójának szeptemberben október közepéig második nemzedéke jelentkezett, melynek bábja azonban kitelelt. A galii-nak van-e második nemzedéke, azt nem állapíthattam meg. Abból a körülményből, hogy júliusban a D. livornica-nak összes bábjából kikelt a lepke, második ivadéka pedig nincsen, azt következtetem, hogy hazánkban nem honos, állandó faj, hanem hogy a gyorsröptű szender tavaszkor a Balkán felől átjön hozzánk, itt lepetézik s egy nemzedéknek ad életet, mely azonban tovább nem szaporodik.” (Kosztka László – Rovartani Lapok, 1908. január–február.)

Ifjabb Kosztka László ezen közleményei (nincs is több tőle!) bizonyítják, hogy 1897-ben már nem a fővárosban, hanem lényegében abbahagyva a lepkészést, az Izsákon megvásárolt birtokon gazdálkodott – és most jutottunk el a cím második feléhez, az izsáki úgynevezett Arany Sárfehér borhoz.

Azt írja erről Izsák város honlapja:

„Az izsáki helyi szőlő, a Sárfehér egyik legeredményesebb termesztője a híres festőművész Csontváry Kosztka Tivadar testvére, Kostka László (ő csak „s”-vel írta a nevét) gyógyszerész volt, aki a rézmészpor növényvédelmi felhasználásában is úttörő szerepet játszott s művelési technológiájának, trágyázási módszerének köszönhetően 263 mázsa szőlőt termesztett holdanként. Ez a terméseredmény mindmáig világrekordnak számít. Kostka László (1858–1918) birtokán, a Kostka-telepen (melyet húgával és Kostka Antal nevű unokatestvérével az 1896-ban megvásárolt 70 hektárnyi homokterületen létesített) ezrek tanulmányozták szerte az országból, sőt külföldről is a termesztési módszerét. Ennek lényege a peronoszpóra elleni rendszeres rezes védekezés, a 120 x 80-as sor- és tőketávolság, a tőkefejek állandó homok alatt tartása, a harmatgyökerek megtartása és a sima csapon való kétszemes terhelés volt, valamint a rendszeres szervestrágyázás. Kostka László 38 holdon termesztett szőlőt. Ebből 22 hold Sárfehér, 8 hold Kövidinka, 6 hold Olaszrizling, 2 hold Szlankamenka volt.”

„(az) Izsáki Arany Sárfehér:

Egykoron táblácskákban folyt a szőlőművelés. Sok fajtával dolgoztak. Az Izsákiak tetszését egy későn érő bőtermő szőlő nyerte meg, melynek bogyója fehér volt és olyan nehéz, mint a sár. Az Arany Sárfehérről sok legenda maradt fenn, de nézzük a tényeket. Az izsáki Arany Sárfehért elsőként nyilvánították védett eredetű borrá 2006 február 3-án. Ezt a fajtát csak Izsák és a környező tíz település telepítheti és készíthet belőle bort. Amit kevesen tudnak: a híres festő, Csontváry Kosztka Tivadar öccse, a gyógyszerész Kosztka László volt az apostola a szőlő ezen mértékű elterjedésének. Az Arany Sárfehérben kellemes illat mellett elegáns savak dominálnak, amely igazán jellemzővé teszi a fajtát. Igazi különlegessége a fajtára jellemző egyedi ízvilága és állandó frissessége, gyümölcsössége.”

„Az Arany Sárfehér – mint a termőhely legfontosabb szőlőfajtája – tradícióit az izsákiak szenvedélyes lokálpatriotizmusának, lelkesedésének, kitartásának és jelentős mértékben nagy elődjük, Kostka László kimagasló, eredményes munkásságának köszönheti. A kiszerelésen kötelező az Izsáki Hegyközség által kiadott tanúsító védjegy elhelyezése. Az izsáki Arany Sárfehér védett eredetű bor jelölése a palackcimkén: „Védett Eredetű Bor”, „VEB”, Districtus Hungaricus Controllatus”, DHC” – megjelölés, illetve a mellékelt szimbólum. A termék előállítása a lehatárolt termőterületen kívül nincs engedélyezve. A körülhatárolt terület: Izsák, Ágasegyháza, Orgovány, Páhi, Fülöpszállás, Szabadszállás, Kunszentmiklós, Ballószög, Helvécia településeinek szőlő termőhelyi kataszter szerinti I. és II. osztályú határrészeibe tartozó területei.”

Ez tehát a története egy szőlő/borfélének, amely Védett Hungaricum, amely a világon sehol másutt nem termelhető – kis hazánknak is csak behatárolt területén –, s amely egy lepkésznek, mégpedig a művészetében csak halála után elismert Csontvári Kosztka Tivadar festő öccse, Kosztka László izzadtságának, fáradhatatlan munkálkodásának és termelői/gazdálkodási módszereinek köszönheti azt, hogy eljutott a fentebb vázolt elismertségi szintig.

Ifj. Kosztka (Kostka) László gyógyszerész, lepidopterológus, szőlész-borász gazdálkodó 1918. február 20-án hunyt el. Temetése február 23-án az izsáki családi sírboltba történt.

Buschmann Ferenc

A szerző, Buschmann Ferenc ötlete, nem az enyém, én csak tolmácsolom: „mi lenne, ha társaságunk 110 éves évfordulójára (jövőre!), beszereznénk néhány palack Izsáki Arany Sárfehéret (lehet kapni pezsgő formátumban is!), és az évfordulós megemlékezés után azzal koccintanánk az elődök tiszteletére?”

HA

(Hogy mi lenne? Hát bizony, jó lenne, s méltó a reneszánsz lepkészhez. – Merkl Ottó)

 


Előző cikk: Szerkesztői előszó

Következő cikk: Sajtófigyelő

Vissza a Rovarász Híradó 96 tartalomjegyzékhez

Online böngészhető lapszámok

Vissza a Rovarász Híradó főoldalra